Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Tárlatlátogató Közönség!
Mindjárt az elején szögezzük le: minden művészettel való foglalkozás szakrális tevékenység. Az alkotás pedig kegyelmi állapot létezését feltételezi. És ezt nem azért kell elmondanunk, mert most itt Thalia templomában vagyunk, és nem is azért, mert a művész néhány képének a címe Ikon (képmás).
A dolgok persze természetesen összefüggenek. Az a hatalmas ív, amely végighúzódik a művészettörténeten, a bizánciaktól Andrej Rubljovon és Vajda Lajoson át Nógrádi Kiss Magdolnáig, bizonyosan tartalmaz számtalan közös gondolatot. Ami pedig ezeket az ikonokat megkülönbözteti az előzményektől, az egyfajta sejtelmesség, titokzatosság, az ikonfestés kánonjának tudatos (vagy önkéntelen) figyelmen kívül hagyása.
Csak semmi konkrétum. Viszont van helyettük ünnepélyes, és kellő emelkedettséget sugalló kompozíció, limitált, de visszafogottságában is dinamikus színhasználat, a viszonylag kis méretek ellenére monumentalitás, szépség és esztétikum iránti fogékonyság és elkötelezettség. És rengeteg kérdés, ami felvetődik a szemlélőben ezek láttán, ahogy Paul Gauguin írta egyik Tahitin festett képe alá: Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk? Úgy gondolom, ezek a kérdések végig kísérik Nógrádi Kiss Magdolna valamennyi alkotását.
„Csíkos” képei, melyek szintén rendelkeznek művészettörténeti előképekkel – anélkül, hogy utánérzések lennének, alkotójuk finoman és kellő ízléssel kerüli el ezek csapdáit – a figurális és az absztrakt látásmód határán találhatók. Erőteljes színhasználatuk (általában a kék-vörös ellentétére épülő színeik) a gesztusfestészetet idéző megformálás, amely emberre emlékeztető formáktól jut el a csak vonalakból álló kompozíciókig, emberi lényeket idéznek, sorokat, tömeget, így lesz belőlük egyszer csak már-már apokaliptikus víziót láttató színes, lírai vonalkód. Melyeknek korunkra vonatkozó erőteljes áthallásait nehéz lenne tagadni.
És hát itt vannak a színes munkákkal egyenrangú, fekete-fehér kompozíciók is, melyek az emberi kapcsolatok kérdéskörét tárgyalják. A tussal, esetleg lavírozással, ecsettel készült munkák szintén egyfajta toposzból indulnak ki (hiszen ezek az antropomorf idolok általánosan ismertek a prekolumbián sziklarajzoktól egészen a legújabb korok lőtéri céltáblájáig) és alkotójuknak köszönhetően – rendkívül invenciózus módon – beszélnek emberi egymásra utaltságról, eltávolodásról és közeledésről, konfliktusokról, bensőségességről, gazdagságról (a szó lelki értelmében), hiányról és kiüresedésről.
Természetesen, véleményem szerint, itt sincsenek határozott állítások, kérdések vannak és invitálások. Egyfajta közös kalandra, együtt gondolkodásra, párbeszédre szakralitásról, emberi kapcsolatokról, szépségről. Az ilyesmit nemcsak udvariasságból illik elfogadni és nem is számításból, hanem mert most ez mindannyiunk közös érdeke. Fogadják szívükbe Nógrádi Kiss Magdolna gondolatgazdag tatabányai kiállítását!
Tatabánya, Jászai Mari Színház, Népház, 2013. május 11.
Ölveczky Gábor
festő, grafikusművész