Nógrádi Kiss Magdolna tárlatának címadásával zavarba hozott. Márpedig azért, mert a „Harmadnap Így Szólt…” látszatra biblikus idézet, ám a Genezis szerint
Isten a hatodik napon teremtette az embert („képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá”), hogy utána a hetediken megpihenjen. A Teremtés Könyvének értelmében a harmadik napon „a föld zöldellő növényeket termett, amelyek termést hoznak fajuk szerint, és fákat, amelyek gyümölcsöt érlelnek…”
Munkáin viszont kizárólagosan emberalakok, figurák vannak. Magyarul: nem biblikus idézettel állunk szemben, hanem a bibliára való utalással. Az isteni teremtés pedig párban jár az alkotói teremtéssel, ám a műtárgy értelmezésének számtalan lehetséges változata létezhet, tegye azt egy kolléga a szakmából, egy kritikus, művészeti író vagy akár a néző. Ez sokszor ellentétes a művész eredeti szándékával, de az igazi műtárgy lényege az, hogy – az esztétikai élményen túl – elgondolkoztasson, interpretációra sarkalljon. Én csak a saját variánsomat tudom megosztani Önökkel. Nos, amennyiben a teremtés tudatos folyamat volt, márpedig az kellett, hogy legyen, akkor Isten szándéka az emberre akart – idézőjelben mondom – „kifutni”. A Teremtő előre látta tervének megvalósulását, tehát a harmadik napon az okból teremtette a fák gyümölcsét, hogy azt majd az ember elfogyaszthassa, és (az alma által) egyben megkísértse a bűnbeesés. Valójában lényegtelen, hogy szándékos-e a címadás vagy pedig a tudatalatti játékával állunk szemben; mindenképpen dekódolásra késztet minket.
A sorozatok alcímei viszont sokatmondóak; a Metamorfózis egyértelmű utalás
a kialakulófélben lévő, az átalakuló, a semmiből teremtetett emberre, míg a Megszólítások, a Párbeszéd és az Elmaradt párbeszéd arra vonatkozik, hogy az emberek között valamiféle dialógus zajlik vagy éppen annak a hiányával küzdenek.
A címadás után konkrétan a művekre térve több paramétert kell megemlítenünk,
úgy, mint az alkotás technikája, anyaga, formája, színvilága és nem utolsó sorban a művek tematikája, szándékos vagy éppen rejtett üzenete. Ezek a nagy és közepes méretű munkák (bár mondhatnánk közepes és kis méretüknek, ez is relatív) papírra készültek akril festékkel és tussal, van pedig, ahol a két matériát egy képtéren belül használja. Műfajilag az alkotások az ábrázolón belül a figuratív tárgykörébe sorolhatók, bár a szándékosan elnagyolt, emblematikus kivitelezés révén a fragmentumokban amorf elemeket, absztrakt jegyeket fedezhetünk fel. A 25 darab fekete-fehér és színes mű mindegyikének tárgya maga az ember. A témaválasztás kizárólagosan a figurára, az emberalakra vonatkozó. A fekete-fehérek és a színesek hiába rendeltettek, rendezettek külön terekbe, termekbe, mindegyikük az emberről szól. A figurák minden esetben csoportosulnak, van, hogy csak hárman alkotnak egyfajta közösséget, míg van egy kép, ahol – az apostolokhoz hasonlóan – tizenketten szerepelnek a képen.
A művész (szándékosan nem használom az indogermán nyelvcsaládban használt
művésznő, ne adj Isten: nőművész szavakat, a művésznőt pedig kizárólagosan megszólításkor), szóval a művész egyetlen kulcsot adott munkái értelmezéséhez, mégpedig egy idézetet Lukács Evangéliumából, ami így szól: „Miért ijedtetek meg és miért támad kétely a szívetekben?” (Ezt Jézus az apostolok előtt való megjelenésekor mondta.) Nos, Nógrádi Kiss Magdolna emberalakjaiban ugyan van félelem és ijedelem, ám mást is bele merek látni ezekbe a figurákba. Esetünkben nem konkrét szereplőkről, személyekről van szó, hanem általában magáról az emberről. Itt még a teremtés elő-fázisában vannak, még nincsenek készre gyúrva, még formálhatóak, üres, vak arcaikban nincsenek szempárok, nem láthatunk „a lélek tükrébe” nincsenek karjaik, kezeik, az alsótestük még nem osztódott, egyszóval torzókkal állunk szemben. Értelmezhetjük úgy, hogy még „félkész” állapotban vannak, vegetatív lényük még visszacsatolható a harmadik napon teremtett növényi léthez. De úgy is felfoghatjuk – és én inkább erre hajlok –, hogy ezek a figurák, torzók társalognak, beszélgetnek egymással, bármiről is kommunikáljanak. Ugyanakkor hiába csoportosulnak, nagy itt a csönd, nagy itt a magány. Erről eszünkbe juthat David Riesmannak az 1950-ben, Amerikában megjelent könyve, A magányos tömeg (The Lonely Crowd), ami alapvetően megváltoztatta a szociológia, a társadalomtudományok menetét. A könnyedén, vázlatszerűen kivitelezett alakok sokszor egymás felé fordulnak, gótikus ablakot idéző formában hajolnak meg. Ez nem a megalázottak, a legyőzöttek fejhajtása, sokkal inkább a figyelem jele, a szeretet, a tisztelgés gesztusa, a másság demokratikus elfogadására utaló mozdulat. A nagyobb méretű fekete-fehér képek (és kisebb társaik is) a két szín közötti számtalan átmenetet, árnyalatot villantanak fel. Maga a test fehér, a kontúrok és a lazán felvitt alap/háttér viszont fekete. Az ívelt, hajlékony testtartás, a vállcsúcs és fej gömbölyded formáját, a darabos, szögletes vállak és a szinte egybeépített felső- és alsótest vertikális vonulata ellenpontozza. Tehát a puritán színkezelés által – a fekete-fehér ellentétpárján kívül – a forma kontrapunktja is jelen van. A kivitelezés gyors, improvizatív a kisebb méretű fekete-fehér képekre is vonatkozik, bár itt a szereplők részletgazdagabban, árnyaltabban vannak kidolgozva. A függőleges léniákat sokszor foltok, pacák, amorf szigetek oldják. Az alakok sokszor szinte antik oszlopokként, kolumnákként magasodnak, nyúlnak meg. Az emberi méretaránynál hosszabbra nyújtott vertikálisok a mennyet és a poklot, az éteri és a földi világot kötik össze. A színes teremben látható munkák koloritása van, hogy dübörgő, vörösök, zöldek, kékek, sárgák lélegeznek együtt, míg másutt a színvilág visszafogott, pasztelbe hajló, két képen pedig lilák, kékek és bíborok váltakoznak, éltetik egymást. Van, ahol a lazán felvitt fekete kontúrokat sárga, piros, szürke foltos szigetek oldják, fröccsentések, permetszerű, morzsás, szemcsés mezők gazdagítják. És megjelenik az egységesülni vágyás, az egybeolvadás, az összetartozás, összetartás bizonyossága is, hiszen a kép virtuális terében a takarásban, fedésben sorjázó emberalakok van, hogy az átlátszóság, a transzparencia által egymásba folynak, átjárhatóvá válnak, test a testtel szervül, lélek a lélekkel.
Kozák Csaba
Elhangzott Nógrádi Kiss Magdolna „Harmadnap Így Szólt…” című kiállításának megnyitóján 2013. szeptember 6-án a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény galériájában.