Nógrádi Kiss Magdolna kiállítása 2013. 02. 08. Budapest, Lakásgaléria
Ahogy Nógrádi Kiss Magdi képeit nézegettem, először a műtermében eredetiben, majd – miközben a megnyitó beszéden törtem a fejemet – a katalógusok fölé hajolva, azon morfondíroztam, érdekes, hogy valaki, aki éppen szárnyait bontogatja mint művész, milyen elementáris erőket képes megjeleníteni. Első pillanatban lenyűgözött az a lelki és technikai határozottság, ami szembeszökő jellemzője alkotásainak. E lényeges pontra majd visszatérek.
Magdit néhány éve ismerem – életének abban a szakaszában találkoztunk össze, amikor az általa is megidézett Dante szavaival élve „az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdőbe jutott, és az igaz utat nem lelé”. Magdi életében akkor sok változás történt, sok küzdelem, sok fájdalom –mindezek azonban nem apatikussá tették, hanem épp ellenkezőképpen: harcossá. Új területeket akart felfedezni maga számára, ahol képességeit használva értékes dolgokat teremthet. Abban az időben sokszor beszélgettünk arról, hogy milyen szerepek, lehetőségek vannak a műtárgypiacon, amelyekbe bele lehetne tanulni, amelyeket meg lehetne ragadni. Rengeteg jó ötlete volt, lelkes és izgatott volt, mint valaki, aki megtalálta valódi világát. Éreztem, hogy Magdiban olyan energiák forrnak, amelyek feltartóztathatatlanul alkotni fognak valamit. Ebben tökéletesen biztos voltam – bár akkor még azt gondoltuk, ő is, én is, hogy kurátorként izgalmas képzőművészeti kiállításokat hoz majd létre Magyarországon és külföldön. Utána hosszabb ideig nem találkoztunk, majd egyszer arról értesített, hogy kiállítása nyílik. Meglepődtem, és egyszerre nagyon megörültem, hiszen az útkeresése ezek szerint izgalmas fordulatot vett, és a másodlagos kurátori alkotótevékenység helyett, bátor elhatározással a művészi alkotótevékenységet választotta. E választás pedig korántsem légből kapott autodidakta fellángolás volt, hanem szilárd ám hosszú időre eltemetett alapokból építkezett. Biztos rajztudása, amelyre a gimnáziumi és a főiskolai évek alatt tett szert, a tehetség szunnyadó évei alatt nyilvánvalóan nem kopott meg: a színek gyakorlott társítása, a kompozíciók szuggesztív ereje kétséget nem hagynak afelől, hogy érdemes volt felébredni csipkerózsika álmából! Persze a technikai tudás nem lenne elegendő belépő, ha ahhoz nem társulna olyan lélek, amelynek meg kell mutatkoznia, és üzenni másoknak valami egyénit és lényegeset!
Magdi – gondolom, ezt sokan meg tudnák erősíteni a jelenlévők közül – végletekig finom, már-már légiesen gracilis személyiség. Ritka tapasztalat, hogy az ilyen karakter egyszerre szenvedélyes és végtelenül erős is. Ha pedig eddig valaki kétkedve vizsgálgatta volna Magdival kapcsolatban ezt a szokatlan kettősséget, most a festményeit nézve megbizonyosodhat arról, hogy a törékenység korántsem zárja ki az erőt.
Amikor ezeket az alkotásokat nézegettem, azonnal eszembe jutottak az ókor vadászatokat bemutató vázái – különösen az antik görög művészet figurákat is vegyítő geometrikus ábrázolásai – a finom vonalak, az egyszerű vonásokkal megfestett tökéletes mozdulatok, a mozgalmas csoport jelenetek. Szaladó, rohanó, űző, űzött alakok népesítik be-e képeket. És bár elsőre az antik görög világra emlékeztetett mindez; a következő pillanatban rájöttem, hogy a még archaikusabb barlangrajzokat is felidézik. Nem tudom, hogy a formavilág, a kompozíció választása mennyire volt tudatos vagy ösztönös a művésznél, én mégis inkább arra gondolnék, hogy ezek az archaikus világot idéző képek csak nagyon mélyről, a lélek legtitkosabb bugyraiból törhetnek a felszínre. Ezeket nem lehet elhatározni és precíz előre tervezéssel vászonra vetni. Ezt a spontán, ösztönös folyamatot érzem abból az alkotói attitűdből is, hogy a művész egy-egy témát sorozatokban dolgoz ki. De nem úgy, hogy előre kiszámolja, hogy na … most a lelkem -10 emelete, 3-as szobájának 6-os fiókja tartalmából 15 képet fogok megfesteni (ez nem szokatlan alkotói szokás egyébként ..) és ehhez most készítek 15 precíz vázlatot, amelyeket majd alaposan kidolgozok. Nem! Hanem úgy, hogy tulajdonképpen kibuggyan egy gondolat, egy érzés, amely a művész keze által megtalálja első formáját, majd ahogy ez a gondolat/érzés a felszínre érkezik, megmutatja más, a művész számára is az alkotás folyamatában felfedezhető aspektusait – és ezt a folyamatot, olyasminek érzem, mint ha egy analitikus lavina lenne – addig görög és duzzad, amíg a gondolat, az érzés tökéletesen össze nem áll a sorozatot alkotó képeken megjelenített árnyalatokból.
A kis teremben látható ikonszerű képeknél ugyanez a repetitív módon megnyilvánuló erő dolgozik, de statikusabban nyilvánul meg. A figurák itt nem mozognak, hanem kissé tömbösen amolyan önmagukba zárt módon állnak egymás mellett. Bár nem igen akarok festészeti párhuzamokba bonyolódni, de nagyon emlékeztetnek egy másik nagyszerű festőnő, Országh Lili korai munkáira, amelyek, ahogy Magdi esetében is feltételezem, a befelé fordulást, a hibernáció időszakát jelzik: egy átmeneti korszakot, amíg a szirmok a bimbó belsejében kifelé láthatatlan és szemérmes módon kifejlődnek.
E bátor és erőteljes mozgó alakokat ábrázoló képek ebben a teremben pedig mutatják, hogy a bimbó a türelmes növekedés után végérvényesen kibontotta szirmait. Én pedig gyanítom, hogy van itt még több bimbó is ezen a növényen, amelyekből csodaszép virágok feslenek ki még az elkövetkező évek során.
Köszönöm szépen a türelmüket és kívánok izgalmas felfedezéseket a művésznő világában!
Dr. Gereben Katalin művészettörténész