Nógrádi Kiss Magdolna alkotásait nem egy galéria falain láttam meg először, hanem különböző kiállításaihoz készült két katalógusban. A kiadványokban szereplő képek mindegyikének központi alakja az Ember. Az Üzenet című katalógus képei döbbenetes erővel hatottak rám. Úgy tűnt, hogy a fekete-fehér művek arctalan figurái harcban állnak a világgal és minden energiájukat bevetik, hogy a drámai helyzeteket meg tudják oldani. A másik, a többértelmű Színrelépés címet viselő füzet színes alakjain érezhető, hogy fölöttük már kisütött a nap.
Nagy örömömre szolgált, amikor megismerkedhettem Nógrádi Kiss Magdolnával és a műtermében a képeit végre „eredetiben” is láthattam.
— Vidéki lány vagyok, a Csepel-sziget végén fekvő Szigetbecsén nőttem fel, — révedt vissza a múltba a művész. Gyerekkorom óta mindig tanár akartam lenni. Szüleim büszkék voltak, hogy mindhárom lányuk ezt a hivatást választotta. Mindig szerettem rajzolni, de a művészettel való megismerkedésem nem volt zökkenőmentes. Ötödikes-hatodikos korunkban egy olyan férfias nő volt a rajztanárunk, aki pofonokkal nevelt bennünket. A festőkről adott listáit be kellett bifláznunk, anélkül hogy a művészeknek akár egy képét is láttuk volna. Hetedikben viszont egy igazi pedagógus vett a szárnyai alá bennünket, aki kinyitotta a szemünket a világra és végre ráláthattunk a művészet lényegére.
— Milyen impulzusok érték a későbbiek folyamán?
— A ráckevei Ady Endre Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Akkor ott az ismert művészettörténész, dr. Losonczi Miklós volt az igazgató, aki erős, sokszínű karaktert adott az intézménynek. A gimnáziumban neki köszönhetően pezsgő, színvonalas szellemi élet folyt.
Ady-kultusz lengett körül bennünket és a tanárok a művészet minden ága-bogát meg akarták ismertetni a diákokkal. Ráckevére országos hírű színészek, képzőművészek jártak ki és előadásaikon mindannyian lelkesen vettünk részt. A közeli Szavolyai kastélyban és a gimnáziumban rendezett kiállítások. meglátogatását egyikünk se hagyta volna ki. A hetvenes években a Csepeli Munkásotthonban nagyon aktív élet folyt. Bakfisként a korán elhunyt Misch Ádám festőművész művészeti körének a munkájába igyekeztem bekapcsolódni,hogy tanuljak és felkészüljek a felvételire. Nagy dolog volt a számomra, hogy az akkori összeszokott társaság tagjai azonnal befogadtak maguk közé.A ma már Munkácsy- díjas Budahelyi Tibor szobrászművész és Szlabey Zoltán képzőművész ma is segítik a munkámat. Nyaranta tokaji,hódmezővásárhelyi művésztelepek munkájában vettem részt. Irodalmárok, filmesek látogattak el hozzánk és esténként a társművészetek alkotóival együtt lazítottunk. Ott ismertem meg többek közt az induló Balázs Béla Stúdió gárdáját és első munkáikat. Egy nagyon fiatal vidéki lánynak ezek az együttlétek meghatározó erővel bírtak.
— Miért nem jelentkezett ilyen előzmények után a képzőművészeti főiskolára?
— Mint említettem én mindenáron tanár akartam lenni. Szegeden elvégeztem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakát. A diploma megszerzése után egy évig Áporkán tanítottam. Az olajos padlójú, vaskályha-fűtésű teremben kellett az összevont hetedik-nyolcadik osztályosokat szépre, jóra nevelni. Mialatt a diákjaimat tanítottam, jómagam is rengeteget tanultam az életről. A következő esztendőben szülőfalumban, Szigetbecsén kaptam állás. Mivel mindig kórusokban énekeltem, így itt nemcsak a szaktantárgyaimat, hanem éneket is taníthattam. Jó volt, hogy rendszeresen összedolgozhattam a történelem-irodalom szakos kollégámmal. A gyerekek az adott időszakot a művészet- és a zenetörténetet tükrében is láthatták, ezáltal az összefüggéseket is megértették.
— Hogyan lett fővárosi lakos?
— Mint oly sokan: a házasságom révén. Hat évig tanítottam Szigetbecsén és ott ismertem meg a férjem. 1981-ben hipp-hopp Budapesten találtam magam. Feleség és hamarosan anya lettem. Kiszakadtam a régi világomból és az alkotás csupán másod-harmadrendű szerepet kapott az életemben. A férjem, aki biztonságpolitikai szakértő, akkoriban a Természettudományos Ismeretterjesztő Társulat /TIT/ szervezésében országszerte rengeteg előadást tartott, így sokat voltam a lányommal. Hétköznapjaimat színesítette, hogy a TIT-ben elkezdtem nyelveket tanulni, illetve a társaság égisze alatt művészettörténeti előadásokat tartottam. Az évek során megszereztem az angoltanári, majd az ELTÉ-n a bölcsész-diplomámat, valamint a PhD doktori-fokozatot is. A disszertációm témája a nyelvtanulás motivációja köré épült, illetve arról értekeztem, hogy a hadsereg a NATO-ba való belépésünk feltételeként hogyan, milyen eredménnyel oldotta meg azt, hogy az állomány tagjai viszonylag hamar megtanuljanak angolul kommunikálni.
— Hogyan kanyarodott vissza a művészet ösvényére?
— Nyolc évig tanítottam a Terézvárosi Két-tannyelvű Általános Iskola és Gimnázium falai közt. Amikor időm engedte a férjemet mindig elkísértem külföldi útjaira, a családdal is sokat utaztunk, és ilyenkor a német, osztrák, olasz, spanyol képtárak termeit örömmel barangoltam végig. Itthon is rendszeresen jártam kiállításokra,igyekeztem figyelemmel kísérni a kortárs művészeti életet. A sok pozitív hatás után negatív impulzusok kellettek ahhoz, hogy újra alkotni kezdjek. Az anyukám beteg lett és végig követtem a fokozatait annak, hogy az Alzheimer-kor elhatalmasodása nyomán hogyan épül le valaki akit szerettem. Nyugodt kis világom megbillent és én is megbetegedtem. Megjártam a poklot és egyszer csak azon kaptam magam, újra elkezdtem rajzolni. Akkoriban készültek a későbbi Üzenet című kiállítás fekete-fehér, komor képei.
Nem véletlen, hogy néhány darab megszületését Dante: Isteni színjáték című örökbecsű alkotása ihlette.
— Azonnal be is akarta mutatni a műveit a nagyközönségnek?
— Á dehogy! Akkoriban eljárogattam a Ráday utcai galériákba, lassan visszakerültem a művészvilágba. Újra felvettem a kapcsolatot régi barátaimmal és egyre több művészt ismertem meg személyesen. Új életszakaszomban úgy gondoltam, hogy mások műveinek a menedzselésével akarok foglalkozni. Ám ez napjainkban nem könnyű feladat. Közben egyre több alkotás került ki a kezem alól és művész barátaim biztattak, segítettek.. Az életem most inkább az alkotásról szól, hiszen az embereknek át kell adni valamennyit abból, amit érzek. A drámai sorozat után elkészültek a zártabb szerkezetű, de még mindig komor színvilágú ikonjaim. A kapcsolatokról szóló műveimben a rám jellemző gesztus szerű ecsetvonásokkal az absztrakció útján eljutottam a tömeget asszociáló csíkokig, de ezek a képek szintén az emberek egymáshoz való viszonyát „fogalmazzák” meg. Eljutottam egy színes világig, mely pozitívabb életérzést sugall, de a grafikáim drámaiak maradtak. Tavaly igen érdekes évem volt, hiszen négy csoportos kiállításon vehettem rész itthon és külföldön egyaránt. Az ausztriai Albachban megrendezett Európa Konferencián a magyar filmkultúra bemutatása mellett szervezett tárlat után, Kaposfüreden, majd Brüsszelben, a Magyar Kulturális Intézetben illetve a csepeli Művelődési Központban mutattam be a munkáimat. Idén már három egyéni kiállításom volt. A műveimet Vác, Sopron és a közelmúltban pedig Miskolc művészetszerető közönsége ismerhette meg. A müncheni Magyar Konzulátus idei Október 23-i ünnepségén az én munkáim lesznek láthatóak.