Élő az élő, holt a holt a rajzon,
többet valóság látója se lát…
Dante, Purgatórium, XII.
Kissé árnyalva az egzisztencialisták alapgondolatát az ember világba-vetettségéről, elmondható: nem egyszerűen az itteni történések tárgya, bizonyos értelemben alanya is, hiszen – akarva-akaratlan – megfigyelő, mondjuk így: szűkebb és tágabb (egyre tágulóbb!) világunk konstatálója időben és térben. Természetesen, megfigyelőként sem kívülálló… a transzcendencia legjobb esetben, ha fölsejlik neki, semmi esetre sem státusa, tulajdona. Ebben az értelemben kijelenthetjük: a kozmoszban minden az emberrel történik; íme, a Hesenberger-i határozatlansági elv teljes relevanciája. Fölszínesnek, olykor egyenesen nevetségesnek hat minden olyan célzatos esztétizálás, normatív hozzáállás, amely arra szeretne kilyukadni, hogy az elvont formanyelvű művészet antihumánus, felelőtlen formai játszadozás csupán.
Előre kellett mindezt bocsátanom Nógrádi Kiss Magdolnáról szólva akkor is, ha magától értetődően tisztában vagyunk vele: filozófiai értelemben kizárólag absztrakt művészet létezik: maga a művészet (mindegy milyen művészeti ág kerül szóba) lét-allegória, önkényes megképzése a vélelmezett valóságnak, mégpedig önálló képiségében kezelve a megidézettet. Nógrádi Kiss Magdolna „figurái” tehát legalább annyira elvontak, mint későbbi alkotói periódusának vonalai, csíkjai, (fordított) csurgatásai – ha tetszik. Noha alakjai, árnyai (?) (abban az értelemben használva az árnyak kifejezést, ahogyan Platón teszi híres barlang-hasonlatában) még akkor is társadalmi helyzetükben jelennek meg, amikor hangsúlyozott, expresszív gesztusaik úgyszólván egyszerű testbeszéddé redukálódnak, sokkal inkább formaként hangsúlyozódnak a képen, mint valóságimitációképpen, jelzi ezt a határozott szín, amely többé nem hordoz semmiféle valóságutalást. Különböző színmezőkben – fekete, zöldes, kék, vörös stb. – ugyancsak monokrómba hajló, elnagyolt alakok merülnek virtuális „dialógusokba”, bizonytalan (ámbár formailag biztos) kapcsolatokba, ikonikus pózokba – bevallottan a formabontás jegyében. Csoportokba verődve, szétválva, egymáshoz hajolva – talán a szenvedésben, talán csak a közönyös létezésben. Alkalmasint pedig konkrét utalással (címadás) hivatkozva a lélekállapotra: elmaradt párbeszéd, melankólia.
Mármost könnyű észrevenni, hogy a címadásba többnyire festői program foglaltatik, lényegében a formák és színek dinamikus manipulációinak programja, ami nyilvánvalóan – vagy fogalmazzunk így: az allegória kívánalmainak megfelelően – az általános felé irányul. A lavírozott tus vagy a vizes akril (olykor szinte akvarell hatással) a formabontás hiteles eszközei, az elmosódásé, a fátyolozottságé. Az alakok függőlegessége ugyan földi létük jelképe, de a tétova helyzetkeresésé is, egyáltalán a keresésé. Mintha elvesztett személyiségük után kutakodnának, vagy annak híján ácsorognánakméla bizonytalanságban. Adott tehát egy-egy történés, amelyek individuálisan (az alkotói szándék szerint) az emberi létezés, az itt-lét jelzései, ám ezekben a történésekben jelen van egy másik történés is: a festő formai útkeresésének históriája – kissé didaktikusan szólva – az abszolút festőiség felé, amikor többé nem láncolnak illuzórikus formák sem (emlékeztettem rá: a színek korábban leváltak) a naturálisan, konvencionálisan értelmezett látványhoz. Nemcsak arcukat, testüket vesztették el ezek az „árnyak”, hovatovább emlékezetük is elvész, nyomasztó titkaikat sápadó fóliánsok őrzik, hogy aztán azok is alámerüljenek a festékek mélyrétegeibe: tarkából a monokrómba, monokrómból a színesbe. Belehullva a múltba, a fénykúpból körte formájúnak tetsző időbe.
Sajátos metafizikai töltete van ennek a festészetnek. A lényege sokkal kevésbé található materiális hordozóján, mint a befogadó indukált reakcióiban. Az alkotó olyan megfigyelő, aki közönségét ugyancsak megfigyelővé akarja tenni, mégpedig a ki nem mondott, az elhallgatott, a passzivitás mögötti érzelmek földerítőjévé. Festői gesztusokkal irányítva. Mintha a régi tétel érvényét újítaná meg: csupán a megfigyelés hozza létezésbe a valóságot. Érdemes tudni – persze –, hogy a szubjektum nemcsak megfigyel, de szubjektivizál is; az objektív megfigyelés többnyire a tudománynak sem föltétlenül sikerül. Ez így van rendjén, hasznos fölkészülni rá – a csalódások elkerülése végett.
A művészet – mondtam – allegorikus közelítés a létezéshez; a művészet távolságtartása nem pusztán technikai gyarlóság (ráadásul csak az utánzás tökélye felől érezhető ez a gyarlóság, ha egyáltalán), sokkal inkább esztétikai következetesség. Nógrádi Kiss Magdolna valami fontosat tud erről a következetességről, olyasfélét, amiből művészetet képes teremteni.